AZ UTAZÁS MÖGÖTT
TÖRTÉNETEM ÉS A VILÁGOM.
Miért osztom meg a történetem?
Ez az oldal alapvetően az utazásaimról, felfedezésekről, élményekről és inspirációkról szól. A célom, hogy kedvet adjak a világhoz – hogy megmozdulj, elindulj, kérdezz, felfedezz, kimozdulj a komfortzónádból. A fényképek, videók, írások, projektek mind erről szólnak. De van valami, amit nem szeretnék, hogy bárki szem elől tévesszen: én is emberből vagyok és ahogy mondani is szokás; nem sz*rok különbet, mint mások.
A tartalmak mögött nem egy tökéletes élet áll (egyébként is szubjektív, kinek és mit jelent a tökéletes élet). Az itt olvasható történetem nem azért született, hogy sajnálkozz, vagy hogy a figyelmet a nehézségekre irányítsam. Azért írtam meg, mert úgy érzem, fontos emlékeztetni magunkat arra, hogy mindenkinek megvan a maga háttere, a maga küzdelme és a sajátos útja.
A mindennapi kihívásaimról, a mélypontokról, az újrakezdésekről itt nem szoktam sokat beszélni. Ez nem az a platform. De úgy gondolom, ha már inspirálni szeretnék, akkor legyen teljes a kép. Ez a történet nem egy panaszfal. Ez a történet inkább egy emlékeztető – nekem is, neked is.
I. FEJEZET
Két élet között
Gyerekkoromtól kezdve erősen érdeklődöm a világ iránt. Vidéken nevelkedtem, így a természet, az állatok és az élővilág közelsége adott volt – rengeteget csavarogtam a szabadban, felfedeztem mindent, amit csak lehetett. Könnyen barátkozó, borzasztóan kíváncsi gyerek voltam már akkor is. Olyannyira, hogy az általános iskola első éveiben többet lapozgattam a "Tudás Fája" című könyvsorozatot, mint a mesekönyveket. De nem csak az élővilág érdekelt ennyire, az emberek gondolkodása is: Miért olyanok amilyenek? Miért gondolkodnak úgy, ahogy? Ugyanazt érzi mindenki? És ha nem, miért nem?
Általános iskolás éveim alatt rengeteget költöztünk – hol a jobb élet reményében, hol a munkahelyváltások miatt, de leginkább a szüleim évekig elhúzódó válása miatt. Vidékről városba, városból még nagyobb városba, majd vissza vidékre és így tovább. A gyökereimet nem igazán tudtam sosem hová tenni, szóval megtanultam alkalmazkodni mindkét élethez.
Nyáron a haverokkal vidéken tengettem a napjaimat: felfedeztünk, bicikliztünk, helyi strandokra jártunk úszni és csajokat nézni, vadászni mentünk fapuskával a mezőre vagy épp loptuk a dinnyét és a szalmabálákat a gazdák földjéről. Az év hátralévő részét pedig városban töltöttem a suli miatt. Itt az évek alatt megtanultam a vagány városi dolgokat is: deszkázni, bulizni, éjszakázni, csajozni, parkozni, tömegközlekedni és nagy bandákban verődve baromságokat csinálni.
Mi leszek ha nagy leszek?
A középiskola előtti időszakban továbbra is rendszerint változott a lakóhelyünk. Hol a jobb élet reményében, hol munkahelyváltás miatt költöztünk. Idővel ez elkezdett egyre jobban megviselni. A folyton újrakezdés, a barátoktól elszakadni, a barátnőt ott hagyni, ismerős arcokat, helyeket elveszíteni – olyan mintha, újra és újra kihúzná valaki alólad a talajt. Aztán erre rátett az is, hogy el kellett dönteni, hogy mi leszek ha nagy leszek, igen, a továbbtanulás... Fogalmam sem volt, de a "pályaválasztási" nyomás miatt végül rábólintás alapon szakácsnak tanultam.
A középiskolát egy újabb költözést követően az ország másik felében kezdtem. Beilleszkedni nem okozott gondot, de a suli nem igazán kötött le. Sokkal inkább érdekelt a gördeszkázás, a bandázás a haverokkal, vagy csak úgy csavarogni céltalanul.
Közben a sok költözés pozitív oldala is kijött: az ország szinte minden pontján voltak már ekkora barátaim – tényleg mindenhol. Egy idő után pedig már nem is néztem annyira tragikusan a korábbi helyzetekre, inkább előnyként fogtam fel: ergo kevés ember mondhatja el magáról, hogy bármerre jár az országban, biztosan talál legalább egy havert, akinél meghúzhatja magát.
II. FEJEZET
Utazó leszek: ha törik, ha szakad!
Az előnyök kiértékelését követően a gondolatból konkrét terv született, majd 2013 tavaszán el is döntöttem, hogy az idei nyáron meglátogatom az összes barátomat, akikkel az évek során megismerkedtem és mindenkinél eltöltök legalább két napot. A tervhez pénz kellett, úgyhogy elmentem dolgozni diákmunkásként és a megkeresett összeget ebbe fektettem. A három hónap alatt majdnem 30 helyszínt jártam be Magyarországon.
Szintén ezen a nyáron szerelmesedtem bele az utazásba is, valamint ekkor alakult ki egy máig mély kíváncsiság a rejtélyek, a folklór világ, a misztikus történetek, a paranormális és a megmagyarázhatatlan témák iránt.
Rengeteg a témákhoz hasonló elhagyatott helyre mászkáltunk a barátaimmal, időt tölteni, kíváncsiskodni vagy kutakodni. Itt jött először a gondolat, hogy utazó leszek és felfedezem az egész világot, ha törik, ha szakad!
Menekülés a virtuális világba
A középiskolás évek alatt problémás gyerekként tartottak számon. Ez így is volt. A gyerekkoromban elnyomott és felhalmozott mentális problémáim szépen lassan a felszínre törtek, a társadalmi nyomások és elvárások hatására pedig elkezdtem lázadni.
2014-ben jött egy újabb költözés, ezt követően már kollégiumba mentem, hogy a maradék két évemet kihúzzam a kötelező sulis évekből. Amint lejárt, félbehagytam a tanulmányokat és elmentem dolgozni. Az elkövetkezendő években kipróbáltam magam mindenféle munkakörben, többek között külföldön is, de nem igazán találtam a helyem sehol.
Időközben rájöttem, hogy nem is fogom. Nem a munkával van problémám, hanem az életúttal: nem motivál a pénzkeresés, a materializmus, az általános karrierépítés, ahogy az sem, hogy szép autóm vagy szép házam legyen. Az alapvető kudarcérzetek pedig rátettek még egy lapáttal az amúgy is nyomás alatt álló mentális állapotomra, és így sikerült kikötnöm a számítógépes játékoknál: a hamis illúziókkal és hazugságokkal teljesen televert virtuális világ mély bugyraiban.
III. SZAKASZ
Egyszer fent, egyszer lent
2015-re aktív számítógépes-játékfüggő lettem. Kijött belül minden: a válás, a költözések, a hovatartozás kérdése, a megszakadt belső fejlődési utam, és ezt csak fokozta a négy fal közötti életmód is. 2016-ban viszont felhívott egy barátom, hogy ajánljon két baromi jó filmet – tudta, hogy keresgélem a helyem – szóval tett egy próbát. Az egyik film az "Út a Vadonba", a másik a "Csillagok Között" volt. Hatalmas hatáscsavart hozott mindkét remekmű az életembe. Újra visszatért a Wanderlust érzésem (hátizsákos utazókörben használjuk a kifejezést) és "Mehetnék" érzést jelent vagy hazaibban fogalmazva: vándorlás utáni sóvárgást.
A két film akkora hatással volt rám, hogy az elkövetkezendő hónapokban összeszedtem magam. Kijártam ismét a barátaimhoz és az online játékot felváltottam egy közösségi weboldal felépítésével – ezt egy jóbarátommal közössel találtuk ki – majd két év alatt egy több, mint 300 aktív főből álló közösséget sikerült létrehozni – a projektet Unbelievable Universum-nek neveztük – amely egy online működő blogszerű közösség volt: a nagyvilág felfedezéséről, rejtélyek kutatásáról és olyan közösségi programok szervezéséről szólt, mint a nyíregyházi székhelyű REUP-esemény. Ebben az időszakban kezdtem el tanulni a weboldalépítésről, arculattervezésről, logókészítésről, videószerkesztésről és az írásról is – az összes készségre szükségem volt a sikerhez – és szerencsére máig hasznosnak is bizonyulnak.
A pozitív löketek ellenére azonban mégis megmaradt a labilis hangulatom. A két év alatt ezerszer megváltozott bennem az irányvonal és a belső motiváció is. Egyszer nagyon fent éreztem magam, máskor pedig nem érdekelt semmi a játékon kívül és totál lent voltam.
Amikor a világ kitárul
2020 tavaszára teljesen kimerültem, lelkileg összeomlottam, és elveszítettem az irányt az életemben. Ekkor megkerestem egy közeli családtagomat, aki segítségképp azt javasolta, hogy menjek el önkénteskedni Angliába, a családunk által már régóta ismert CICD Nemzetközi Főiskolához. Ez egyfajta átmeneti megoldásként szolgált, hogy kiszakadjak a megszokott környezetből és új lendületet kapjak.
Azzal a gondolattal engedtek el: ha úgy érzed nem tudsz segíteni magadon, hát segíts másokon. A későbbiekben megértett bölcs tanács mellé, feladatként és célkitűzésként kaptam, hogy tanuljak meg angolul, töltsek el egy évet önkéntesként a szervezetnél és figyeljek, tanuljak – ha eltelt az egy év – térjük vissza a problémámra.
A világ kitárult. Az életem gyökeres változáson ment keresztül. Az egy év önkéntességből három év masszív tanulás és élményekkel teli időszak lett. A Főiskolánál időközben sikeresen le is diplomáztam Nemzetközi Fejlesztési Oktatóként: ennek a 6 hónapos terepmunka részét Afrikában (Zambiában) töltöttem.
Ez alatt az idő alatt rengeteg országba sikerült eljutnom. Eszméletlen élményekben volt részem. Felfedeztem egész Angliát és Wales-t egy országúti kerékpárral. Tapasztalt utazókkal éltem együtt évekig és megtanultam a hátizsákolás-utazás alapjait. Életre szóló barátságokat kötöttem több, mint 60 országból. Megtanultam egy idegennyelvet a nulláról. Az iskola nemzetközi promóciósirodájának vezetőtoborzója lettem. De ami számomra a legfontosabb: Visszataláltam önmagamhoz és a felfedezés iránt érzett mély vágyaimhoz!
IV. SZAKASZ
Nincs nekem semmi bajom
A szervezetnél töltött idő alatt végre olyan közegben találtam magam, ami nem leépített, hanem épített. Egy olyan helyen, ahol ha valamit elrontottál, nem lecsesztek, hanem segítettek helyrehozni vagy megmutatni a működését. Ha volt benned valami, azt előcsalogatták, nyomták, segítették kiaknázni. Ha pedig valami hülyeséget csináltál, azt is megmondták – nem bántva, helyreigazítva – teljesen más elmét épít egy ilyenfajta megközelítés és oktatásmód.
Ami igazán sokat számított, az az, hogy először voltam tartósan olyan környezetben, ahol hittek bennem. Nem voltam "a problémás gyerek", nem skatulyáztak be, nem kellett senkinek megfelelni – elég volt csak magamnak lenni, tanulni, segíteni – és ahogy egyre több emberrel, kultúrával, gondolkodásmóddal találkoztam, úgy kezdtem megérteni: nincs nekem az ég világon semmi bajom. A múltam részem, de nem én vagyok. A világ hatalmas, és én csak egy porszem vagyok benne, de az a porszem is lehet értékes, ha hajlandó tenni, fejlődni, látni, hallgatni.
A CICD-nél töltött idő alatt megtanultam felelősséget vállalni. Magamért, másokért, a munkámért. Eljutottam olyan helyekre, amiket előtte csak a tévéből ismertem – és az ott látottak, megélt helyzetek, történetek teljesen más perspektívába helyeztek mindent. Láttam igazi nyomort, igazi boldogságot, őszinte mosolyt és mély szomorúságot is. És rájöttem: ha nem a saját utamat járom, ha nem azt teszem, amit valóban belülről érzek helyesnek, akkor egyszerűen boldogtalan leszek.
Nem tagadni, hanem feldolgozni
Sokszor visszagondolok ezekre az évekre – nem azért, mert tökéletes volt, hanem mert sorsfordító. Egyfajta belső tükörként működnek: ha valami épp kibillent, emlékeztetnek az emlékek, hogy honnan indultam, hova jutottam és hogy az út nem magától épült ki. Dolgozni kellett érte – nem csak fizikailag, de lelkileg is. És ez a munka nem ér véget.
Megtanultam, hogy a problémákat nem szabad a szőnyeg alá söpörni, mert visszajönnek – vagy így, vagy úgy – de visszajönnek – ezért fontos foglalkozni velük. Nem azért, hogy sajnáltassuk magunkat, hanem mert a mi felelősségünk, hogy ne adjuk tovább ugyanazokat a mintákat, amik bennünket is leromboltak – és számomra ebben a folyamatban az egyik legfontosabb eszköz az utazás lett.
Amikor úton vagyok, szabad vagyok. Nincsenek dobozok, amikbe be kéne férnem. Nincsenek címkék, elvárások, megfelelési kényszerek. De nem gondolom, hogy mindenkinek ez az útja és nem is akarom ráerőltetni senkire. Ahogy én sem szeretném, ha bárki rám erőltetné a saját életformáját. Idővel megtanultam hallgatni a belső iránytűmre és tudom, mikor mi a jó nekem. Szóval, ne gondolja azt senki, hogy én csak az utazásban hiszek! Hiszek a tudatosságban, az önismeretben, az egyensúlyban, az univerzumban, az energiákban, a véletlenekben. Sok mindenben, egyszerre!
Zárógondolatok
Számomra sosem arról szólt ez az egész "utazásdi", hogy "legyél hippi" vagy "költözz egy barlangba". Persze, nekem fekszik ez is, de nem csak erről szól az életem. Az életem a felfedezésről szól. A világ megismeréséről, emberekről, történetekről, kultúrákról, és arról, hogy közben én is egyre többet értek meg önmagamból.
Sokan kérdezik tőlem, hogy haragszom-e a szüleimre a sok költözés, a válás, a bonyolult gyerekkor miatt. Erre mindig azt válaszolom, hogy őrültség lenne haragudni valakire azért, mert egy adott pillanatban azt a döntést hozta, amit akkor helyesnek gondolt. Itt vagyok, felnőttként, egészségesen. Felneveltek. Megóvtak. Mindenben támogattak: tényleg mindenben! És bár voltak nehéz pillanatok, nélkülük biztosan nem lennék az, aki ma vagyok. Az meg, hogy a múltban mi történt? Kit érdekel. Ahelyett, hogy ezen rágódnék, inkább keresek egy új országot a térképen, összepakolom a hátizsákom, és már itt sem vagyok!
Nem hiszem, hogy a mi dolgunk lenne pálcát törni a szüleink felett. Én bízom benne, hogy mindent megtettek értem, amit tudtak és ezzel én teljesen beérem. Sőt, remélem, még nagyon sokáig lesznek nekem, szeretném, hogy lássák mi lett abból a gyerekből, akit annyira próbáltak megérteni, nevelni, terelgetni.
Neked pedig azt üzenem: bármilyen úton jársz, egy dologban biztos vagyok, a világ felfedezését bűn lenne kihagyni! Mert ez nem csak országokat, embereket és tájakat jelent, hanem lehetőséget arra is, hogy önmagaddal újra meg újra találkozz, de mindig egy kicsit más formában. És ez az a kaland, amit tényleg nem érdemes kihagyni: NA MEG AZ ENYÉIMET! 😄
Pacsi
